A nyári nap még magasan járt az égen, sugarai aranyfénybe vonták a homokos tengerpartot. Gondolataimba mélyedve, mezítláb sétáltam a strandon, a langyos hullámok finoman nyaldosták a lábam ujjait. A tengerpart zsibongott, mindenfelé nevetés, a partot ütemesen elérő hullámok hangja halk zene foszlányokkal és a játszó gyerekek vidám kiáltásaival keveredett.
Milyen könnyű is a gyerekeknek – gondoltam, nekik nincsenek megélhetési problémáik. Engem viszont a múlt héten küldtek el az állásomból. Na, nem azért, mert elégedetlenek lettek volna a munkámmal, pusztán a gazdasági helyzet úgy hozta, hogy a cégem termékeire kevesebb igény mutatkozott, emiatt pedig a vezetőség létszámcsökkentésbe és racionalizálásba kezdett.
Ahogy elhaladtam a napernyők és nyugágyak között, hirtelen egy illatot hozott felém a szél. Egy pillanatra megálltam. Az illat olyan ismerős volt, hogy szinte megbénultam.
Vanília, fahéj és az olvasztott csokoládé illata keveredett a sós tengeri levegővel, ami egyetlen szempillantás alatt visszarepített az időben. Lélekben azonnal nagymamám konyhájába kerültem, ahol mindig a frissen sült fánkok illata lengte be a házat, amikor meglátogattuk. A különleges, semmihez sem fogható édes illat a szerető otthon melegét hordozta magában, azt az otthont, ahol gyerekként a nyári szünetekben boldogan majszoltam a frissen sült minifánkot reggelente, miközben a nagymamám szeretettel figyelt engem a konyhaasztal másik végéről.
Húsz éve ment el. Anya azt mondta, ez egy fontos emlékév. Egy olyan év, amikor többet gondolunk rá, amikor tudatosabban érezzük a hiányát. De vajon nem gondolok rá mindig? Egy-egy illat, egy régi melódia, egy régi recept is elég ahhoz, hogy az emlékek visszatérjenek, mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára meglátogattuk őt. Ahogy ezen tűnődtem, eszembe jutottak a nyarak, amelyeket vele töltöttem. Az a rengeteg délután, amikor kézen fogva sétáltunk a piacon és kiválasztottuk a legszebb barackokat a lekvárhoz. A hűsölés az udvaron, miközben mesélt a fiatalságáról, papáról, a régi hideg telekről, amelyeket nem annyira szeretett. Az apró dolgok, amelyeket az ember soha nem felejt el.
A levegőbe szimatoltam és hagytam, hogy az illat vezessen. A szél apró fuvallatokkal csalogatott egy kis bódé felé, amelynek sárgára és pirosra festett fa szerkezete kitűnt a strand forgatagában. Ahogy közelebb értem, megpillantottam a fánksütő standot. A pult mögött egy kedves néni és egy automata fánksütő gép dolgozott fáradhatatlanul: apró tésztaadagokat pottyantott az olajba, amelyben a kis fánkocskák pár pillanat alatt aranybarnára sültek. A gép nagy precizitással forgatta át őket, hogy a másik oldaluk is megsüljön, majd kiemelte őket a forró olajból és egy rácsos tálcára ejtette, ahol már a néni kezéből hullott porcukor rájuk – finoman, mint a frissen hullott hó.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vajon lehet-e ugyanolyan finom, mint a nagymamámé volt? Akkoriban még nem gépek csinálták a minifánkokat, hanem az ő szeretetteljes kezei formázták a tésztát, sütötték ki a fánkokat, s hintették meg vaníliás porcukorral. De ahogy a sorban állva figyeltem a gépet, rájöttem, hogy az ízek nem csupán a készítés módján múlhatnak, hanem az emlékeken is, amelyeket felidéznek.
Amikor megkaptam a kis papírzacskóba csomagolt adagomat, megremegett a kezem. Megszagoltam az első fánkot, s az illata pontosan olyan volt, mint amit az imént megéreztem a szélben. Lassan a számba vettem egyet, hagytam, hogy az ízek szétomoljanak a nyelvemen. Igazi íz orgia volt… Kívül aranybarna, miközben a tésztája belül nagyon puha és könnyű volt, a fahéjnak, a vaníliának és a csoki öntetnek egy olyan különleges kombinációja áradt szét a számban és a lelkemben, amit már régen nem tapasztaltam.
Behunytam a szemem és hirtelen már nem a tengerparton voltam, hanem újra a nagymamám konyhájában, ahol a napfény csíkokban vetődött a függönyön át a konyhaasztalra. Hallottam a csészék csilingelését, a kiskanál koccanását, ahogy a nagyi a reggeli teáját kavargatja.
Villámcsapásként hasított belém a gondolat, hogy nekem ezt kell csinálnom. Vennem kell egy automata fánksütő gépet és egy saját vállalkozást fogok indítani! Hiszen egy ilyen okos kis gép segítségével nemcsak megélhetést és állást szerezhetek magamnak, de a nagyi emlékét is ébren tarthatom.
A saját vállalkozás bizsergető ötletétől megrészegülve továbbindultam a parton, a fánk melege még mindig a kezemben volt. Az íze ott maradt a nyelvemen, a nagyi emléke pedig a szívemben.
A hullámok csendesen mormolták a part menti dalukat, miközben a nap lassan ereszkedett a horizont felé, aranyhidat festve a víz felszínére. Tudtam, hogy ez az emlékév már nem csak a hiányról szól, hanem azokról a pillanatokról is, amikor a szeretet még mindig körülvesz bennünket, bárhol is legyünk a világon és segít fontos döntéseink meghozatalában.
