Nyolc évvel ezelőtt egy megyei emlékév programfüzetének a szöveggondozásán dolgoztam, és az utolsó héten derült ki, hogy a kiadványhoz idegen nyelvű ajánló is kell. Éjjel egyig ültem a szöveg fölött, szótárral, és reggel mégis olyan mondatokat adtam le, amiket egy anyanyelvi lektor teljesen átírt. Nem a szégyen maradt meg bennem, hanem az az érzés, hogy a munkám egy részéhez egyszerűen nem volt meg az eszközöm.
Az évfordulós munkában amúgy is minden a pontosságról szól. A dátumot ellenőrizzük, a nevet visszakeressük, a forrást megjelöljük, mert egyetlen elcsúszott évszám az egész kiadvány hitelét viszi. Ugyanezt a mércét viszont a nyelvtudásomra soha nem alkalmaztam: ott beértem azzal, hogy „valamennyire elboldogulok”.
Idén tavasszal ez a kényelmes megfogalmazás fogyott el végleg.
Az intézményben, ahol dolgozom, átalakult a besorolási rend, és a magasabb fokozathoz komplex középfokú nyelvvizsga is kell. Kaptam rá másfél évet, ami első hallásra sok, de amikor leültem tervezni, kiderült, hogy fogalmam sincs, honnan indulok, és hova kell eljutnom. Ezért ugyanúgy nekiálltam, ahogy egy évfordulós anyagnak szoktam: leírtam, mit tudok biztosan, és mit csak feltételezek.
Mit mér valójában a középfok
Az első meglepetés az volt, hogy a vizsga nem trükkös. A Közös Európai Referenciakeret B2 szintje azt méri, hogy önálló nyelvhasználóként elboldogulok-e hétköznapi, tanulási és munkahelyi helyzetekben. Négy készséget néznek: az olvasott szöveg értését, az íráskészséget, a hallott szöveg értését és a beszédkészséget. A hibák beleférnek, a lényeg, hogy érthetően és logikusan el tudjam mondani, amit akarok.
A vizsgarendszerek között is inkább stílusbeli a különbség. Az Origó, a BME, az ECL, a TELC, az Euroexam és a DExam mind ugyanazt a szintet méri, csak máshol van több nyelvtani feladat, máshol több kommunikációs helyzet, és van, ahol kétnyelvű a vizsga.
Mennyi idővel érdemes számolni
A második felismerés kellemetlenebb volt. Kezdő szintről a stabil középfokig több száz óra tanulással szokás számolni, és ebbe a tanórák és a gyakorlás is beleszámít. Ezen a ponton hagytam abba a keresgélést, és beírtam a keresőbe azt, hogy „b2 angol nyelvvizsga”, mert látni akartam, ki mond erről őszinte számot.
A találatok nagy részében ugyanaz a két véglet köszönt vissza. Az egyik oldalon a gyorsasággal kecsegtető ígéretek, a másikon a rémtörténetek arról, hogy évekig tart, mire valaki eljut idáig. Egyik sem segített, mert egyikből sem derült ki, mennyit kell egy héten valóban tanulnom ahhoz, hogy másfél év múlva ott legyek, ahol lennem kell.
Így jutottam el a Hollywood Nyelvstúdió oldalára, ahol nyíltan leírják, hogy nem vizsgaközpont, tehát a vizsgát nem náluk teszem le. Abban segítenek, hogy a papír mögött valódi tudás legyen, és a felkészülést egy ingyenes első alkalommal mért szintből tervezik meg. Nekem ez az őszinteség adta meg az alaphangot: ha egy hely nem ígérgeti, hogy majd megcsinálja helyettem, akkor valószínűleg pontosan tudja, mennyi munka van még hátra.
Amit most másképp csinálok
A heti rendemet is átírtam. Korábban akkor vettem elő az angolt, amikor maradt rá idő, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy hetente egyszer, fáradtan. Most fix napokat jelöltem ki rá a naptárban, ugyanúgy, ahogy a kiadványok leadási határidejét szoktam, és ezeket nem mozdítom el akkor sem, ha jön egy sürgős feladat.
A legfontosabb változás nálam mégis a sorrend lett. Előbb az általános angolt hozom fel B1 és B2 közé, és csak utána jönnek a mintafeladatsorok, a próbavizsga, az időre írt fogalmazások. A Hollywood Nyelvstúdió módszerében ugyanez a logika: nem külön él a vizsgás és a valódi angol, hanem ugyanarra az alapra épül mindkettő, szintenként belső vizsgával és oklevéllel.
A b2 angol nyelvvizsga így nem egy távoli fenyegetés lett a naptáramban, hanem egy szakasz a végén, és a Hollywood Nyelvstúdió tervében pontosan látom, mikor jön el ez a szakasz. Az emlékévek szerkesztésénél is így dolgozom: előbb a forrás, aztán a szerkezet, és csak a végén a nyomdai határidő. Nyolc év után jó érzés volt végre a nyelvtudásomra is ugyanazt a rendet ráhúzni.