Sokszor van úgy, hogy az ember azt bántja meg, aki a legfontosabb, és a legközelebb áll hozzá. Hogy miért van ez így, nem tudom, de gondolom sokan tapasztalták már ezt az érzést.
Elég csak egy rossz pillanat
Hogy mi kell hozzá? Igazából sokszor szerintem semmi, elég csak hogy fáradtabbak vagyunk a kelleténél, hogy nem jó passzban vagyunk, vagy éppen csak érzékenyebbek vagyunk jobban mint máskor.
Soha nem jó, ha a másikat megbántjuk, vagy ha minket bántanak meg. Aztán jönnek a kínos csendek, a csak ülünk, és senki nem beszél róla…
Soha jobbkor
Valamiért mindig az ünnepek közeli időszakok a feszültebbek. Emlékszem, karácsony tájékán ugyan ez volt. Lehet, hogy a hajtás, vagy a munkahelyi feszített tempó miatt?. Ritkán veszekszünk a párommal, de karácsony előtt sikerült kicsit összeszólalkozni, persze jött a fent említett pillanatok sokasága.
Napokig csend volt, csak annyit beszéltünk, amennyit szükséges volt. Azt hittem a karácsony is ilyen hangulatban fog eltelni, és hogy a hónapokkal ezelőtt megvásárolt cross bukósisak ott fog árválkodni a fa alatt, de szerencsére nem így történt. Igaz kicsit érezhető volt a felhőtlenség, de már messze jobb volt mint előtte.
Hallgatni arany
Nem hiba tartja a mondás is így, néha jobb hallgatni, és nem feszegetni a dolgokat. De jó ha nem beszélünk róla, a kimondatlan dolgokkal mi lesz? Attól a seb az már seb marad, és a bántott szavak is ott maradnak. Vagy tévednék, és el lehet felejteni őket?